Szántó Piroska (Kiskunfélegyháza, 1913. december 7. – Budapest, 1998. augusztus 2.)
Tanulmányait az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskolán kezdte 1931-ben, majd 1932-ben beiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, Szőnyi István osztályába. Első férje Seiden Gusztáv fotóművész, második férje Vas István költő volt. 1934-ben csatlakozott a Szocialista Képzőművész Csoporthoz, majd annak 1939-1940 táján megalakuló jogutódjához, a Szocialista Képzőművészek Társaságához. 1937-ben Bálint Endre hívására ment Szentendrére, ahol a Korniss Dezső és Vajda Lajos körül csoportosuló fiatalok köréhez csatlakozott. 1945-től 1948-ig, feloszlásáig az Európai Iskola tagja volt. Első önálló kiállítását 1946-ban rendezte.
Az 1940-es évek elejétől Vajda Lajos késői szürrealista műveinek hatására találta meg képi gondolkozásának egyik ciklikusan visszatérő arculatát, a szürrealisztikus, antropomorfizált növény- és állatábrázolásokat: száradó kukoricák, burjánzó káposztafejek, konok, kemény mákok, elhullott pillangók vallanak a művész érzelmeiről. A természettel kialakított bensőséges kapcsolat a stiláris változások ellenére mindvégig művészetének egyik alapvető jellemzője maradt. E törekvéseket foglalta szintézisbe a Cantata Profana című nagyméretű gobelinjében.
Az 1950-es években Villon, Boccaccio, Shakespeare, Kipling, Krúdy Gyula, Radnóti Miklós műveinek illusztrálása jelentett megélhetést a művész számára. 1956 eseményeit nyers riportrajzokban örökítette meg. Az 1950-es évek második felében új stiláris vonások jelentek meg műveiben. A sziporkázó színek testes, fekete vonalak konstrukcióiba kényszerülnek.
Bár művészi gondolkodását már korábban is jellemezte az a tendencia, hogy sorozatokban dolgoz fel egy-egy témát, az 1960-as évektől kezdődően azonban mindez felerősödik, a képépítés azonossága mellé sokszor technikai eljárásokat és anyaghasználatot is társított a művész. Így születtek például az 1960-as évek elején a század eleji aktivisták lendületét idéző, tussal készített, konstruktív tájrajzai. A rohamosan pusztuló népi kultúrával és a tradicionális morális értékek felszámolódásával való szembesülés inspirálta az 1960-as évek végétől kezdődően esendő útszéli keresztekről, meggörbült pléhkrisztusokról, málladozó temetői piétákról lapidáris egyszerűséggel festett csoportját.
Hasonló élményekben és a háborús emlékekben gyökerezik a bajóti asszonyokról az 1970-es évek második felében készített, monumentális, a pasztell technikától líraivá szelídült figuráinak sora. Az 1970-es években indította Szántó Piroska életpályájának hátralévő idejét átívelő Szerelmesek című sorozatát, mely két jól körülhatárolható csoportra bomlik. A sorozat korai darabjain indázó vonalakkal rajzolt, arany, ezüst, fekete és fehér színekkel, dekoratívan festett, csurgatással készült, a csontvázukig lemeztelenített, ölelkező figurák mind tematikailag, mind stilárisan a szecesszióban fogant előképek továbbgondolásai. A sorozat második csoportjának darabjai a művészi pálya utolsó évtizedében keletkeztek, és a korai művek hűvös izzásával szemben – a posztmodern festészettől is megérintve – színekben gazdagabban, és az ún. tupfolással készült képein pedig matériában is érzékibben jeleníti meg egymásnak feszülő párjait. Életművét a Szombathelyi Képtárnak ajándékozta 1988-ban. Irodalmi értékű elbeszéléseiben életének fordulópontjairól vall és kortársainak állít emléket.