„1965-ben születtem Komlón. A Kossuth aknán laktunk a cigánytelepen. Már óvodás koromban ismerkedtem a festészettel, amikor nagynéném, Orsós Teréz, elvitt az iskolájába, ahol éppen rajzóra volt. Én is kaptam rajzlapot, festéket, ecsetet, és elkezdtem festeni. Kilenc éves voltam, negyedik osztályos tanuló, amikor a komlói Fürst Sándor Általános Iskolában megismerkedtem Pongrácz Éva rajztanárnővel. Ettől a naptól éjjel-nappal festettem. Reggel mentem az iskolába és csak este mentem haza. Legtöbbször egy nap csak egyszer ettem. Amikor elkezdtem festeni, élénk színeket használtam. Virító kéket, világos rózsaszínt és narancssárgát. Madarakat, szárnyas embereket, a nyarat, a telet, a cigánytelepet, cigány gyerekeket és a papától meséket festettem le. Nyolc éves koromtól négy testvéremre kellett vigyázni, főzni, takarítani. Szüleim elvárták tőlem, hogy úgy gondozzam testvéreimet, mint egy felnőtt. Az iskolában nem ment a tanulás, hisz nem volt senki, aki segítsen nekem. A festészet azonban egyre több örömöt adott. Szabadnak éreztem magam ilyenkor, és azért festettem szárnyas embereket és kétfejű nőket. A tanulás nem ment olyan jól, mint kellett volna, ezért tanáraim csúfoltak.
Életem boldog szakasza az volt, amikor rajztanárnőm kérésére hetedikes koromban elkészült egy rajzfilm a pécsi Pannónia Filmstúdióban „A hét ikerszarvas kígyó” címmel. Ezt a filmet a Cannes-i Filmfesztiválon megvásárolták. Az általános iskolát nagyon nehezen, de elvégeztem. Szekszárdon a tejüzemben kezdtem el dolgozni először. Reggel négykor keltem, este nyolckor érkeztem haza. Többet utaztam, mint dolgoztam, olyan messze volt a munkahelyem. Később a véméndi téeszben dolgoztam, majd Pécsett a vágóhídon. Itt ismerkedtem meg azzal az emberrel, aki a férjem lett. Gyerekeim születése előhozta azt a vágyamat, hogy nagy képeket fessek. Akkor Pogányban laktunk és a meszelt falra a lakásban emberméretnél nagyobb anyát festettem, ahogy gyermekét altatja. Ez az asszony egy fatuskón ült piros ruhában, rózsaszín volt az inge, kék selyemkendő volt a fején, ami olyan hosszú volt, hogy eltakarta a gyerek testét. Közben a férjemmel együtt nehéz munkákat végeztem a megélhetés miatt. Amikor olyan deres idő volt, hogy megfagyott a kezünk, répát kellett szedni, ember nagyságú fatuskókat kellett repesztgetni. Éhesen, fáradtan értünk haza. Saját házunkból ki kellett költözni két gyerekkel. Szüleim nem fogadtak be bennünket, Pécsett feltörtünk egy lakást, hogy fedél legyen a fejünk felett. Az állam intézetbe akarta vinni a gyerekeinket. Egyik ajtón ki, a másikon be – jártam a hivatalokat, hogy ne vegyék el őket. Dohos, nedves lakásban laktunk, sokat voltak betegek. Sokat szomorkodtam, olyan kicsi hely volt otthon, hogy még egy rajzlap sem fért volna el sehol. Kiharcoltuk később, hogy jobb lakást kapjunk. A sorsom ekkor fordult meg és megszületett a harmadik gyermekem.”