„1956-ban születtem Komlón. Beás cigány családból származom, összesen tizenöten voltunk testvérek. Apám bányász volt, anyám velünk volt elfoglalva. Cigánytelepen nőttem fel, itt Komlón, ahol születtem és iskolába jártam. Addig nem tudtam, hogy van valami a birtokomban, amit csak én tudok. Az első rajzórámra élénken emlékszem. Az volt a szerencse, hogy Koltai Magdolna tanárnő azt mondta, hogy mindenki azt rajzol, amit akar. És én a bányász életét festettem le először, mert bányászvárosban lakom és nekünk az volt a mindenünk. És már akkor észrevette a tanárnő, és az ő biztatásával festegettem, illetve rajzolgattam. Hamarosan Pécsett önálló kiállításom volt, az országos gyermekrajz kiállításon első helyezett lettem. Alkotó időszakomnak tizennégy éves koromban lett vége. A nyolc osztályig sem jutottam el, hetedik után jött a szerelem, a legszebb fiú a cigánytelepen, aki később a férjem lett. Tizenkilenc éves koromig nem festettem, de akkor újra találkoztam Koltai tanárnővel, és összehoztunk egy felnőtt cigány szakkört Kossuth aknán. A cigánytelepen villanyunk nem volt, mécsvilágnál festettem, és boldog voltam.
„Ezek a képek piros színekkel vannak ábrázolva. Az a szeretet színe. Nem azt jelenti, ha én nem használok piros színt, szeretet színt, hogy énbennem nincsen szeretet. De nagyon is sok van. Érzem, hogy sok van, majd kicsattan belőlem a szeretet, sokszor úgy érzem, hogy a családomon kívül nincs már, hogy kinek adjam. De hogy milyen a hangulatom belül, hogy szomorkás az életem, az itt már meglátszik az arcon például, mert az arc elárulja azt, az összetört arc. Itt, ezen a képen is a szín dominál. Na most énvelem akkor úgy volt, hogy szinte se szeretet nem éreztem, se semmit, olyan voltam, hogy inkább egyedül és egyedül akartam lenni. És nem kívánkoztam társaságokba. Zavart egy-egy személy, egy-egy társ. Itt nagyon egyedül akartam lenni. És itt a szín elárulja. Mondhatnám, hogy fantáziakép. Mert hát én még nem voltam börtönbe, hál’ Istennek. Na most, hogy igazán így néz ki egy börtön, azt se tudom, csak elképzeltem magam előtt. És így juthat az embernek az eszébe egy börtön, mikor az ember el van zárva valamitől, a külvilágtól. Mert sajnos, mondhatnám azt, hogy szinte magánéletem nincs is. Nincs. Mert mit csinálok? Sütök, főzök – ha van mit, persze –, mosok, takarítok, tehát háziasszonyoskodok. Nevelem a gyerekeimet. Amikor van egy kis időm, akkor leülök, festek. Most mi ebbe a magánélet? Van ebbe valami magánélet? Nincsen. El vagyok zárva a külvilágtól.”