„1932-ben születtem Salgótarjánban. Tízen voltunk testvérek. Testvéreim jártak néhány osztályt, de engem nem adott be az anyám iskolába. ő beteges volt és én voltam a dada a gyermekek körül. Írni-olvasni a gyermekeim és férjem tanítottak meg. Kislánykoromban cirkuszos akartam lenni vagy balerina, de rajzolni is szerettem. Sokat játszottunk. Állandóan babáztam. Nagyon szerettem a babákat. Varrtam nekik ruhákat. Saját hajamból levágtam és rávarrtam a baba fejére. Még kicsi voltam, amikor agyagból szobrokat csináltam. Ezek összetörtek. Néhány rajzom is kinn volt a falon, de meszeléskor lekerültek onnan. Mindnyájunknak ki volt a munka adva, hogy elég nehéz munkán dolgoztak a testvéreim. És akkor anyám ő járt faluzni. Ő faluba járt, éjszaka szövött, a kendert szőtte, törülközőket is, meg csinált kötelet is és ezt vitte a faluba eladni krumpliért, lisztért meg bármiért és akkor mindig nagy batyukkal jött haza, úgy vártuk már, az ablakon néztük, hogy jön-e anyánk. Akkor még kicsik voltunk, azt akkor hozta az ennivalót, örültünk neki. Ő meg azért dolgozott éjszaka is sajnos, ő is még éjszaka is dolgozott. Szóval neki se volt könnyű az élete, anyámnak sem, pedig úgy vidám asszony volt.
A festésre a párom mellett, már rokkantnyugdíjasként adódott lehetőségem. András már régóta foglalkozott festéssel – farostra dolgozott olajfestékkel, én rajzoltam. Előbb megrajzoltam a képeket, csak utána festettem le. Ma már az olajfestéket szeretem a legjobban. A hetvenes évek elejétől, amikor szívbetegségem miatt leszázalékoltak, a festés vált legfőbb örömömmé. Négy gyermekem és két unokám van, néha ők is szerepelnek képeimen.”- írta bemutatkozásában a művész.