Dilinkó Gábor
A művész így vall önmagáról: „1929-ben születtem Újpesten, cigány családban. Apám dokkmunkás volt. Kilencen voltunk testvérek. Anyám betegsége, és válásuk miatt 8 éves koromban állami gondozásba kerültem. Négy elemit végeztem. Kiskoromban – mint lelencgyerek – paraszti családokhoz voltam kihelyezve. Anyám a felszabadulás után magához vett, s a nagybátyámnál nevelkedtem, ahol a szegkovács mesterséget kezdtem tanulni. 1947-ben édesanyám meghalt. 1948-ban leszereltem a katonaságtól. Ezután bőrgyári munkás lettem. Az 1956-os forradalom idején a Corvin-közben harcoltam, súlyos karsérüléssel estem fogságba. A forradalom leverése után 12 évi börtönbüntetésre ítéltek, majd a Legfelsőbb Bíróság 7 évre változtatta az ítéletet. 1966-ban szabadultam, évekig nem tudtam sehol elhelyezkedni, s ha álláshoz jutottam is, amikor 56-os múltamról értesültek, azonnal elbocsátottak. Végül 1975-ben háztakarítóként és fűtőkent sikerült elhelyezkednem az IKV-nál. Innen mentem nyugdíjba. 56-os múltamért 1991-ben megkaptam a Hűseges helytállásért kitüntetést, majd legvégül dandártábornoki rendfokozatot. Már kisiskolás koromban Újpesten, az Attila utcai elemi iskolában felfedezték jó rajzkészségemet. Sokáig csak alkalmanként rajzolgattam, festegettem. 1975-ben történt autóbusz balesetem hosszú ideig ágyhoz kötött, hát, a nagy unalomban mondom az asszonynak, elmész, nekem veszel piros festéket, sárgát, lilát, mindenféle festéket. Na, elment szegénykém, a konyhában éjjel ott ültem, mázoltam össze-vissza, lecsúszott, visszaraktam, akkor ledobtam a kőre, össze-vissza tapostam. Hát én azt hittem, tudod, hogy az úgy van, hogy amit en elgondolok, az elsőre megy. Szerettem horgászni, és egy festőt ott láttam, egy tábla volt a kezibe, Szűz Máriát festett. Újpesti volt, egy nagyon híres magyar festőművész. Hát, én ott ültem, néztem, mondom jól van, megtanultam. Közben nekem az egyik kezemben műér van, és mindig kiesett az ecset a kezemből. És akkor így, kézzel kezdtem a festéket huzigálni az ujjammal, meg dörzsöltem. Nézem, mondom, már az ég megvan. De a figurákat nem tudtam eltenni, mindig kérdeztek, mi van ott, törpék? Hát, nem tudtam elhelyezni. És egyszer a házban volt egy bácsi, aki nagyon szépen rajzolt, de festeni nem tudott, az magyarázta nekem, hogy odatette a ceruzát, hunyorított, hát, mondom, mit lát ez, Istenem, hogy ott méricskélt. Akkor jöttem rá, hogy kell festeni.”
„Na most…van egy borzalmas hiba, kérlek szépen, (attól) ha én cigánynak születtem, nem kell nekem mindig cigány képet festeni… Szóval, ki kell lépni egy kicsit a másik világba, mert oda is bele kell nézni… Én mondok neked valamit: akármilyen tájképet festek, akármit, ránéznek, azt mondják: Dilinkó Gábor. Mert van egy jellegzetességem, nem ecsettel festek, hanem az ujjammal rakom föl (a festéket), ránéznek, mondják, ez a Dilinkó Gabi…és ha cigányképet festek, azt mondják, ez nem igaz, hogy ő festette…szóval ekkora különbség van köztük…Szép, amikor az ember a saját nemzetségét festegeti, de ha nem lép ki belőle, vagy nem tud egy újat hozni…mert ugye mi van? Régen a nagy művészek annyi cigányképet festettek, kérlek szépen, koldulós cigány, sátoros cigány, akkor kérlek szépen csilingelős cigányokat, köszörűs cigányokat… Ez máma már nem megy.”