„És akkor bekövetkezett egy olyan esemény, hogy az öreg emberek közé mentem, és ezek befogadtak engemet. És akkor ezekkel jártam mindenhova. Az erdőre gombázni, aztán a szenet szedni, szedret, csipkét, vadkörtét gyűjtni, mindent. És aztán ez hozott valamit nekem. Hát ez elég hosszú ideig tartott, amíg aztán az öregek lassan meghaltak, a világháborúnak is vége lett – az elsőnek –, és akkor hát én csak folytattam ezt a nehéz, küzdelmes életet. De meg voltam elégedve, mind a mai napig, és nem kívántam soha jobb életet magamnak. De még most se kívánok, akármilyen ígéretet adna az emberiség vagy a társadalom, nem kell semmi, csak maradjak ebbe. Én boldog ember vagyok, ezt ki merem jelenteni az egész világnak. Pedig szegény vagyok nagyon, no de hát van egy mondás, ami azt mondja, az a leggazdagabb ember, aki semmit sem kíván. Hát én mondhatom ezt magamról.”- mesélte magáról az idős „festő-remete”.
„Ki is Balázs János?”- teszi fel a kérdést Vajda Róbert művészettörténész, majd eképpen válaszol rá: „Alsókubinban született 1905-ben, nagyapja és apja is ismert prímás volt, akik biztosítani tudták családjuk megélhetését. Ötévesen félárván maradva a Salgótarján melletti pécskői cigánydombra került a családjával, ahol a maguk tákolta putriban tengették életüket. Balázs János iskoláit csak elkezdeni tudta. Igazság szerint nem is tetszett neki a pad és a falak kötöttsége, a tanári szigor. A harmadik osztályt már el sem kezdte. Olvasni azonban megtanult, “mindenevő” lett. A betű lett az Istene, hihetetlen mennyiségű ismeret- és élményanyagot halmozott fel magában, melyeket évtizedek múlva egyéni mondanivalóval gazdagítva jelenített meg. A mindenkivel zsörtölődő, nyugtalan természetű legény afféle ezermesterként tengette életét: hangszert javított, kéményt tisztított, “mindenhez” értett. Gondolkodó, vitatkozó fiatalemberré vált. Katonaként Losoncon szolgált. 1944-ben hadifogságba esett, s bár a háború hamarosan véget ért, őrá még három év fogság várt a Szaratovi hadifogolytáborban. Itt is sokat olvasott, főleg magyar klasszikusokat, valamint Shakespeare-t, Homéroszt és Balzacot. A hadifogságból régi lakhelyére tért vissza. Senkit nem enged közel magához, mogorva remeteként kezd verselni és festegetni. Az erdő élteti, gombát gyűjt, elhullott gallyakat szed, erdei gyümölcsökkel táplálkozik. A meddőhányóból szenet zabrál, vályogot vet és hangszert készít. A putriját egyedül a gyerekek látogatják, akik látva rajzait rábeszélik a festegetésre, és ők viszik neki a hozzávalókat is: rongyokat, deszkamaradványokat és festéktörmeléket. A festészet és az írás az egyetlen élménye, szórakozása. A gyerekek csodálják a fura öregembert, a környezet azonban nem érti. A történelem, a magyar és a cigány nép sorsa, mítoszai, a hihetetlen lexikális tudása fantasztikus lavinaszerű folyamként jelenik meg verseiben és önt formát képi víziókban. Minden érdekli. A történelem, az emberiség sorsa, a cigány telep, a virágok és az állatok, Hirosima – látomások és a valóság. Balázs János remeteként reneszánsz emberré érlelődik. Mindenhez hozzá kíván szólni, mindenhez hozzá kíván adni valamit. Megszokott közegéből ki sem mozdulva, villany, rádió, újság és tévé nélkül alkot. Információi a génjeiben hordozott eredeti ősi gondolatokkal vegyülnek, s talán ennek köszönhető tobzódó színvilága. A képek “zűrzavaros rejtelmek”, ahogy ő maga fogalmazta, “ott bujkál bennük az egész világ létezése”. Balázs János egyedülálló jelensége volt és marad a magyar és a nemzetközi festészetnek. Egyedi, utánozhatatlan festői nyelvet dolgozott ki. Aktív alkotó korszaka alig egy évtized. Költészete és festészete nem véletlenszerű. Meg kellett születnie és jelennie ezeknek a képeknek és ezeknek a verseknek, melyek egyaránt fontosak a magyar és a cigány kultúra számára. Úgy festett, mint egy gyermeknek maradt felnőtt -így tudta látni és láttatni a világot, fantasztikus színekkel, állatokkal, tájakkal és emberekkel.” 1977-ben halt meg, egy évvel az első „Autodidakta cigány képzőművészek országos kiállítása” előtt.